13:12

Otthon. Helyi idő hét után, ki nézi mennyivel. De már tudjuk, hogy nekünk jó napunk volt.

Senki nem kíváncsi az előzményekre, és bevallom, nem is fontos. A lényeg, itt vagyunk Balin, Tulambenben, ami egyben első indonéz, vagy ázsiai kalandunk is egyben.

Eddig Egyiptomhoz szoktam, (idézőjelben persze) és az ottani viszonyokhoz hasonlítok ösztönösen, nem direkt. Nem is a levegő ízében van a másság, nem is a hullámok zúgása, vagy a lengedező pálmafák, amik fura érzést keltenek. Ez más miliő, más emberek, más természetű életszemlélet. Ezt a másságot csak pozitívan tudom értékelni, de az első pillanattól kezdve, ami mondjuk a taxisokkal kezdődött a reptéren.

Szállásunk rendben, Hotel Mata Hari Tulamben, az öböl közepén terül el, szemben a Korall Garden, balra a Liberty, jobbra a Drop Off. Háznál minden, bázis, no meg a helyhez tartozó vezető, Putuh, aki egyben értünk jött a reptérre, búvárvezető, no meg személyes menedzserünk, aki a pénzváltást is elintézte. Rugalmasan a helyi viszonyokhoz, lassan duráltuk neki magunk a reggeli menetnek. Gumiidő – így mondják. Mentünk merülni, persze tiszteletteli mosollyal kísértek, mi meg a sherpákat, akik között volt negyven kilós öregasszony, ki néha két palackot is egyensúlyozott a fején. Putuh ezerévnyi derűvel, udvariasan vigyorogva, mint egy aprócska helyi dzsinn, a merülőhelyre mutat. Ebben a gesztusban benne volt a tisztelet, meg a „nyugodtan mehetünk fiúk!” biztos érzése. Tutti, hogy tegnap is a tenger, meg a roncs szellemeivel való jó viszony végett fűszeres füstölőket gyújtott, kérve a frissen érkező idegenek védelmét.

Ennek tudatában, no meg „20 méter max, lehet 1 óra lenn, balra úszunk” információhalmaz birtokában bemerültünk. A zaccos, sűrű lébe, aminek a fenekét két méteren átszakítva kékbe ereszkedtünk. Örültünk a tízméter látótávnak, közben meg majdnem belevertük a fejünk a roncsba. Mintha száz éve itt lenne, olyan viharvert, időmarta szétesett patináns darab a Liberty, oldalra dőlve, a viharoktól félig a homokba temetve. Egyszerűen annyira be van nőve élettel, hogy csak gúvasztottam a szemeimet: lágykorallok, fürtökben termő tengeri liliomok mindenfele, no meg új halacskák garmada. Hmm, ez tényleg gazdag vidék, nem szoktam ilyenhez. Ámulva úszunk be a roncsba, ahol egy másfeles Barakkuda őspéldányának agyarai ijesztenek.

Csali! Előkapom a késem, nekem nagyobb a fogam! – kérkedek vele. Késvillanásra egy nagyobb villánás a válasz, ahogy a nagy test lecsap, tőből metszi le a mázsás állat penge fogaival a karomat, de nem is érzek fájdalmat olyan gyorsan. Csak megrándul bele a testem, lélegzetem elakad, agyam még odáig jut, hogy multinger! Ilyen, a feltétel nélküli reflex, génekbe kódolt viselkedésminta. Aztán nagy kék homály, kékhalál, avagy a búvár álma, végem és kész.

Lélegzet elakad, csak örülök, hogy nincs rajtam semmi, ami megcsillanhat. Késem a tokjában, mélyen, még a tekintetem is elborul, ahogy egy kedvezőbb realitás pályáját követve lebegek ívben megkerülve a nagy halat, a helyi barakkudák apját.

Putuh és Ági távoznak a friss levegőre, nekünk még elég a meglévő és Fecóval lejtőzünk tízen vagy negyed órát. Tetszik a helyi vezetési stílus, nem stresszelik maguk feleslegesen miattunk. A parton várnak, sherpák és árusok. Utóbbiaktól csak komoly vásárlások és egy órás alkudozás után szabadulunk. Igaz rámenősek, nagyon sokat lehet alkudni, de elviselhető a dolog. A vásárolt javak, mint pl. helyi karkötő, nyaklánc, stb. viselete a későbbiekben védelmet nyújt a hasonló szakemberektől.

Délutáni merülés, Drop Off. Avagy a letörés. Nem feneketlen, de gazdag a korallvilág. Alkonyi homály borul a dús mindenségre. Hogy miben dús, az évekre menő felsorolás tárgya, bár hiányzik éppen a látótávolság, meg a színek zöme, amit fényképezővel azért előcsalogattunk kicsit. Megkíséreltük, mondjam így inkább, hiszen sem tengeralattjárónyi fényképezőgép-komplexum, sem a vezetéséhez kellő tudás nincs birtokomban. Szóval, ki kell dolgozni a fotós, videós technika alkalmazásának stratégiáját. Mert itt a kisvízben makrélafelhőket lehet kergetni, lennie kell mantának, cápának, a látnivaló egy négyzetméteren is órákra elég apró finomságokat kínál.

Jó itt. Bár lassan megy az idő, mégsem elég, hogy tovább írjak. Balit meg kell élni. Ma is még, míg a szem le nem ragad.