Hornbill

Nem madarat fogatni akartak velünk, hanem lesni. Jókedv is volt, mert hát egy új csapat lelkes nagyon az első napokon. Felderítőket küldtünk ki a túra előtti késő délután akik elbújtak és jegyezték, mikor van a gyülekező Hornbilléknál. Sejthető miről van szó: egy elképesztően kinéző trópusi szárnyast takar ez a fedőnév. A Google meg a Wikipedia aki jobban tudja, ha nem madarászik az ember. Amit tudtam, az alapján keveset sem gondolkoztam, hogy menjek-e leselkedni.

Elmúlt már hat óra, mire szép számmal összejöttek a gyülekezőhely fáin. Rikson mondja a menetrendet: azon a három fán gyűlnek, aztán majd fél hétkor elindulnak és tülekednek a mellettünk lévő aprócska sziget fáin alvóhelyet foglalni.

Érkeztek is sorban, hol párosan, hol rajokban, már a szárnysuhogásuk is egzotikus volt, olyasmi mint lassított helikopterrotor suhogása. Gyönyörű volt ücsörögni a víz szélén, körben az alkonyi dzsungellal. Volt egy pillanat, amikor azt hittem leszáll az este, a Nap lement az esőerdő pedig mindenestül elköszönt tőle. Legalábbis olyan volt. Aztán a fény kezdett észrevehetően elszivárogni, nyúltak az árnyak, összeolvadtak a fák vele, a sötétség pedig kitöltötte a szabad helyeket. A nagy lakótelep pedig készült a sötétebbik félidőre, mozdult, szuszogott, vagy kiabált aki itt élt. Csak a madarak nem szálltak át, a békés, kígyó mentes szigetekre. Mi, a két csónaknyi, félig elbújt szemlélő nagyobb kockázatot jelentettünk nekik, fényképezőkkel felfegyverkezve. Már amiatt is kis bűntudatom volt, hogy sikeresen megzavartuk a napi ceremóniát egy eléggé ritka madárkolóniának, de lehet hogy Piton family is jóllakott egy időre. Mindezt a turisztika oltárán és nem túl profin követtük el. Mea kulpa, azt hiszem, madarászásiból itt nem hátrálok meg, benevezek pár leckére ha alkalom adódik.

Sajna nincs saját Hornbill képem. Találtam egy képregényt, más a helyszín, de ugyanaz a szereplő.