Úton

Csak a szállás volt fix. Az is átmenetileg, két hétre. Az összes többit a nagybetűs krupiéra, a Véletlenre, avagy az Életre bíztam. Lehetőség akad, még válogatni is lehet, tehát nincs panasz. Sőt, egész komoly ajánlat is lebeg a levegőben, ami csak második a sorban. Mert az első természetesen a Kerasub misszió: hétfőn kezdő csapatom érkezik, ezzel időt nyerek, meg talán újabb lehetőségeket. Mi lehet a legrosszabb? Továbbrepülök, valamerre a mesésebb keletre. Ezt hívhatjuk a bizonytalanság biztonságának, avagy játék a véletlenekkel.

Első élmény: forró szél (míg otthon 8-13 Celsius)
Az első ösztönös reakció: beilleszkedés, előhívni a kifakult arab szavakat.
Első teendő: aludni, egy komoly utazás, és vagy három kimerítő nap halmozta kialvatlanság után.

Nem vagyok nehéz helyzetben, minek után Sharmban, no meg Egyiptomban időztem már jócskán. Minden ismerős, a tülkölve rohanó arab autósok kiszámíthatatlan manőverei, a taxisok, a hadonászó alakok, a poros, kifakult felületek, a szemetet görgető fűszeres illatú szél. Ismerős a fürtökben horgonyzó hajók serege, a vízfelszínt elborító snorkelesek színes tömege.

Hadaba sziklapereméről nézek le, fenséges látvány. Megdobban a szívem, hát lemegyek, le akarok merülni a kéklő vízbe. A lejárókat egyenruhások őrzik: ezek szabad strandok az itt élő villalakóknak, de nem a rossz fiúknak. Egyszerű az ok: ha egy fehér nő itt magányosan megfordult, hamar akadt tolakodó társasága, az elhagyott part pedig csapdává vált.

Dagály révén könnyen kiúszok a zátony szélére. Szép. Még annyi idő után is, még Raja Ampat csodáin túl is élvezet bámészkodni. Egy órát töltök el, úszom, no meg aggódom a hajóforgalomtól. Nagyüzemben cirkálnak, szívom a gázolajat is időnként töményen, mikor mit hoz a szél. Más időpontban kell úszni, mikor nincs tömegcirkusz.

Ragadok a sótól hazafele kutyagolva a tikkasztó hőségben. Telefonálok, kóborlok, szervezek. Úton vagyok, azt érzem. Poros úton, egymagam.