Újabb alapos támadás: az eredmény elégtelen, hiszen mindig visszapozícionál. Tollat fogok, jelölök, rajzolok, mi hova kell, hogy kerüljön. Rámegy vagy öt újabb próbálkozás, mire elégedetten hümmöghetek.Nos, a szerkezet maga nem központos, nem tehetek róla, ha önfélrebeálló szisztémával szerelték.Azért igazítok a vállhevederzeten is, súlyokkal is variálok, majd felpróbálom az együttest. Végre visuálisan megfelel. Ha nem jön be, akkor fel kell keresnem a helyi sámánt, hogy levegye a rontást, mert materiális műszaki magyarázat nem lehet a jelenségre.

Njivicén személyzetet veszünk fel, a „Hiéna” néven elhíresült barátunk személyében. Ezúttal nem kell kis csónakkal hozzánk csapódnia, ő tehet szívességet, ha beáll matróznak. Két kiskorú rokonával hóna alatt megmarkolja a kormánykereket, 12 ezres fordulattal propellerünk tolja a hajó farát a hullámok hátán: idővel odaérünk.

A horgonykötél kész van, saját kis bójánkra rákötünk, majd cafrangok nélkül csobbanunk: kész felszerelés, kész terv, kész búvároknak.

Négy percet meghaladó süllyedés, 100 méteres kötélút a roncsig, langyos áramlásban. Jó lenne egyszer tényleg bezuhanni fentről, csak ahhoz körülmények is kellenek. Hűl a víz tompulnak a fények, mire felfigyelek fölém magasodik a hajóorr, és a horgony van előttem: egyetlen kis horgászzsinórba kapaszkodik vagányul, egy karral, jelezve, hogy most igazából bárhol is lehetne, ha kicsit később jövünk, nem vár meg. Sosem fogjuk megtudni, hogyan szabadult ki! – lévén manuálisan rögzítettük tegnap…

Franz a látványtól behiperventillál és a 21 méteres gázcseréig 40 bárra redukálja a trimixkészletét. Próbálom objektívben látni a képet, miközben mit keresek a fedélzet alatt gondolatfoszlány sürget emelkedésre. A képbe beúszik Dragan, pörgetem a vidokamerában a szalagot, miközben fejemben megfordul a gondolat, hogy átússzak egy átjárón. Ja, majd műhold méretűre szerelkezve fogok bújócskázni felnőtt szüleim örömére! Ehh! – sóhajtok fel bosszúsan, ami ezen a mélységen majd 50 liter keveréket jelent pöffetegként a felszínre emelkedni. A levegő kis apró buborékokra szakadva rajzol buborékfüggönyt, miből a hélium nagy fényes harangokat formálva sprintel felfele. Mire felérnek, én már vagy 30 méterrel odébb tolom a kamerát, elhagyva a periférikus látómezőben Dragant, aki nem bír a nagy Kowalskiból fényt csiholni. Elhaló villanás a válasz minden harmadik bekapcsolási kísérletre.

Kék és szürke minden, őrületes rétegben lerakódott kagylóhéjak mindenen. Jobb híján ezeket filmezem, míg rátalálok a gépházra. Tágas lejárat ásít, mintha hallanám is bentről egy szirén énekét, amint belépésre invitál. Elvonom tekintetem a biztonságot sugárzó lejárattól, hogy körbekémleljek. Sehol senki, csend honol, a többiek észlelési távolon kívül. Kicsi vagyok, mélyen vagyok, mennyi idő van? Hát, nem volt még késő, két percre voltam a fordulótól miközben az áramlás „visszafele” vitt volna. Nem csökkentve a mélységet, megfordultam és kellemesen vitorláztam. Elvettem szemem a kamerától, hogy többet lássak a széles látószögnél és igen komolyan jól éreztem magam, szívtam magamba gyűjtve a pillanat illanó nagyszerűségét no meg a trimixet.

Csak ekkor tudatosult bennem az öröm, hogy a cucc kérem klasszul van ballanszírozva, optimálisan lebegtet! Én meg csak fekszem a vízen lustán, mire fél perc után megpillantom a buborékokat, majd a két tagot, ahogy fejjel felém lapátolgatnak. Morogtam is, hogy ezek után adják elő a valós, vagy megbeszélt sztorit, hogy mit láttak nélkülem, majd azért becsatlakoztam a tánckarba. Semmi érdemleges nem történt, beállt a „goback” parancs, ahogy lejárt az utolsó perc is. Én felfele lebegtem a kötélen, Dragan pedig lecsúzdázott összerakni a kiszabadított horgonyt. 72,5 métert taksált a helyszínen, majd utánam indult, hogy egymást kerülgetve lépcsőzzünk a decompressziós kényszer alatt.

35-nél most is resszketek, ami a gázváltás és emelkedés után emlékké fakul. Langyos, szép kékben lebegünk, jószerivel nincs is érezhető áramlás: hiszen eloldottuk a hajót is.

Később az Oxigénbüfében tolongunk, majd pedig egyesével katapult. Elsőnek Bert az öreg, 67 éves Scubasaurus startol, mert ő mindig kisebb időt fut, nagyobb biztonsággal. Dragan nem türelmes, ő szomjas ilyenkor már, csak a két kajla fazon, Franz meg jómagam lazázunk a hajó alatt derűsen, sehova sem sietve. Fele készletem ezúttal mindenből megmaradt, nem horpadtak a palackjaim. 92 percnél elköszönök a víztől, ideje lerakni a jelmezt. Ugrálós fürdés közben az Unicum jóbarát, Franzcal modellt állunk Bertienek, lenyelni kényszerülve a szánkba folyt nedvet.

.

Minden így együtt jókedvre hangol, gondtalanul mély félálomba süllyedve visszamerülünk a roncsba, a kék mélységbe, a Csodaország eme gyönyörű helyére, miközben duruzsolva halad kis hajónk.

A csodás napnyugta édes desszertként olvad a történetbe, mitől fogva én kormányzom hazafele a hajót. Elmosolyodom a gondolattól: Sok ilyen élmény kell még ahhoz, hogy rendes Nagyapaként terelgethessem az unokákat.

Kikötés, összhangzó elpakolásból kimagaslik a palacktöltés. Nem hangzanak el vezényszavak, néma csenben kerül minden a helyére, mindenki megtalálja a maga feladatát. Tudós Franz SK. keveri az anyagot a légzésre, sörrel a kezében hadonászva magyarázza a szisztémát legjobb hallgatójára találva: mindenre bólintok. Precíz keverékek sikerülnek az analizálás szerint , mire 11et ver a dombetetőn a harang, nem zakatol a kompresszor, csak a bázis ajtó záródik. Holnap újabb trimix akció: még egyszer a 72es terv szerint: azaz holnap Maria Pompei ?

A Team: Franz Mittermayer – gas blender, foto, Dragan Gacevic – expedíció vezető és kapitány, Kovács Károly – asszisztens, operatőr, Herbert ,Scubasaurus’ – foto

Mint ez a fentiekből kiderült, jelen expedíció tiszteletadás volt egy történelmi emlékmű megtekintésével. További felvételek, és video összeállítás előkészületben.

Az oldalon szereplő felvételekért köszönet Franz Mittermayer expedíciós társamnak. Minden jog fenntartva!