Búvárveszedelmek, avagy túlélési stratégiák

Vannak akik nem félnek semmitől, vannak akik csak mélységtől, az áramlástól vagy a homlokukat ráncoló, vicsorgó nagyhalaktól. Nem hiszem, hogy a félelem mechanizmusa egyértelmű lenne, de mindenképpen ösztönző erejű, figyelmeztető jellegű. Ez pedig nagyban hozzájárul az evolúció sikeréhez: ha az egyed elkerüli a számára rettegett veszélyhelyzeteket, akkor biztonságból előnyre tett szert. Ezek szerint ne is búvárkodjunk?

Koránt sem. A búvársport nem veszélyesebb, mint a foci, a biciklizés, vagy a síelés. Maga a félelmek szülte óvatosság, körültekintés igenis jó: fokozott éberséget biztosít, szervezetünk adrenalintól éberebb állapotban van, az elme kész megoldásokkal vár egy esetlegesen előre kiszámítható kockázati tényezőre. Ugyanakkor ha kellő tréning, vagy ismeret híján következik be valami sokkolóan váratlan: könnyen pánikreakció, vagy balesethez vezető hamis megoldásminta vezethet pont olyan hibaláncolathoz, melynek a végeredménye súlyos baleset is lehet.

Ezek a megállapítások az élet minden területén igazak, de számunkra, búvárok számára még annál is fokozottabban. A merülés mint élethelyzet nagyjából mindenben eltér a megszokott életünktől, attól a köznapi stress-megoldás arzenáltól, amire a saját evolúciós túlélő stratégiáink csecsemőkortól kezdve tanítanak.

A víz teljesen más közeg, sok embernek egy 4 napos kezdő tanfolyam nem hozza meg a kívánt biztonságos rutint. (a képen egy félelmeivel küzdő búvár visszafordulás előtt egy 40 méter felé félúton – 2006. Montenegro)

Ebben az új közegben érhet bennünket pár attrocitás, amire nem vagyunk egyértelműen felkészülve, tapasztalat, ismeret, vagy éppen a hamis magabiztosság okán. Az óvatosságra, állandó tréningre, tapasztalatgyűjtésre mindig szükség van. Két gyakorlat kézenfekvő: magunk tapasztalunk, megélünk, gyakorlunk, másrészt használjuk, elemezzük mások tapasztalatait. Ez utóbbi is fontos, azon túl, hogy frissen tartsuk merülési tapasztalatainkat, kondinkat, ápoljuk a mélységgel való kapcsolatunk. Évi 20-30 merülés már komoly tapasztalatokkal gazdagít!

Ki ne gondolt volna a mélységi mámorra, arra, hogy milyen is lenne kipróbálni? Misztikus témakör, nagyon is, eltérő vélemények, melyek végén mindig ott a kihallás: valakinek a társának a barátjának a túráján lementek 50, 60, 70 méter mélyre de semmi, de semmi gond nem volt, mert ezek olyan profik. Egyes vélemények szerint ez hősködés, mások szerit a rutinos búvárok privilégiuma, megint mások szerint a szerencse kísértése.

Tény, hogy ahhoz, hogy megtapasztaljuk az egyéni korlátainkat, ha nem is folyamatosan, de kellő körültekintéssel, óvatossággal, ki is kell próbálni azokat. Mondom ezt, mint búvároktató, kinek mélységi rekordja van, de trimixel elkövetve. Mondom ezt, mint olyan, aki harminc méterekről vonszoltam fel mámortól kóválygó tévelygőket ésmondom mint oktató, aki esküszik a biztonságra. Két dolog, ami szerintem alap tétel:

– nincs mélységi rekord! – olyan létezik csak, hogy negyven méteres határ, amit tisztelni kell. A merülési terv történhet ezt meghaladó értékben, kellő rutin, tapasztalat, vagy biztonság i személyek esetén, de soha nem a egy elérendő rekord érdekében. A mámor már 30 méteren is ott van, lesben áll, ringatja az éberséget, miről az esetek többségében a gynútlan kezdő be sem tud számolni. Persze, a hipochonder, ultraóvatos félelmei már akár 20 méteren is beigazolódnak a mámort illetően. A mélységet tisztelni kell.

– egészséges félelem, óvatosság, tervezés és gyakorlat. Előbbiek alapkellékek, utóbbiak pedig létszükségletek. A hibaláncolat hamar elindul, velem is történt szerencsés kimenetelű mélymerülés, ami óvatosságra int.

Leggykoribb hibák: nem ismert merülőtárs, eltérő rutin: valaki kockáztat, hősködik. Levegőelhasználás, elhibázott merülési profil, tervmódosítás a mélyben, vagy spontán rögtönzésből elkövetett mélymerülés (tű), stb.

A saját tapasztalataimon túl, egy elhíresült eset sajtóvisszhangjait, és magát a főszereplő által prezentált beszámolót szeretném ajánlani. Az eset túlmutat minden félelmen, hiszen értelmetlen, elkerülhető emberhalállal végződött. (1998. ősz, Hurghada, mélymerülés halállal)

Egy biztos: minden történetet meg kell hallgatni, a semleges kívülálló nézőpontjából. A szereplők nem elítélendő köztörvényes bűnözők, hanem tanmesék hősei, néha sírkövek korai birtokosai, néha pedig felelőtlen hazárdőrök. A lényeg: hasunos minden információ, amit átadnak, amit közvetítenek, amit saját biztonságunk, túlélési stratégiánk érdekében. Legfőképp pedig azért, hogy biztonságban, sok sok szép és rendkívüli merülési élménnyel legyünk gazdagabbak.

Mindenkit várok ma este a búvárbarlangba a szerdai, hatórás találkozóra. Másik fő témánk pedig a kreszből ismert látni-látszani effekt a nagy tengeren, azaz az attól való félelemről, hogy elhagyva, elfeledve, egyedülhagyva találjuk magunk vahol a nyílt vízen. Nekem visszatérő ijesztő dilemmám az, hogy elhagynak, egyedül kiszolgáltatva egy egész tengernek, így aztán sok sok feszült gondolkodásomba került ezeknek a félelmeknek az elhallgattatása. Kicsik vagyunk, nagy a víz, nekünk kell vigyáznunk bizony. A témában Crash linkjét tudom ajánlani, a filmet pedig magát megnézésre kötelezően mindenkinek, aki tengerre száll. Megnézni, megbeszélni – a film este, nálunk műsoron. Következő szerda: élő veszedelmek, avagy fogak, tüskék, mérges csápok