Holes

Kék lyuk, van egy pár a világon. Legismertebb talán Belize, Dean’s Blue Hole, vagy pedig nekünk itt Dahabban, szinte a parton egy mélységes. Nincs búvár, kiben meg ne dobbanna valami, mikor ezeknek a mélységes, hatalmas liftaknák misztikus olajkék vizébe letekint. A fény sugárzik lefele, csóvát vetve, táncolva tűnik el, hogy soha, semmi ne térjen belőle vissza. Valószínű ennek a mélybe húzó erőnek, ismeretlen dimenziónak van tiszteletet parancsoló ereje. Sokadszorra is érzem ezt, hiába a biztonságérzés és a tudat, hogy nem történhet semmi, nem fog jönni egy szemberohanó kamion, hogy átgázoljon rajtam, nem kapok eltévedt puskagolyót, vagy pecsételi meg életem valami lassan ölő méreg. Biztos helyen vagyok, valahol félúton kétféle veszedelem között: a mélység és a part között. Lebegve, egyensúlyban.

Most azonban nem a saját érzéseim állnak a fókuszban, hanem csapatom van: 30 méteren driftelünk a Bellsnél beszállva, be, s át a Blue Holeon. Négy nap után ez nem jelenthet problémát gondolom, de az élet mindig rácáfol. Kissé körülményesen kanalaztuk be magunk a szűk hasadékba, majd jutottunk onnan le az utazómélységig. Másodlagos tény, hogy nem kellett sem sorban állnunk, sem üldözők elől menekülve sprintelnünk. Nagyon lazán, gyengéden hullott ránk az ölelő harmincas, ahogyan csendes hűvösében megtaláltuk a lebegést az izzadtságos kezdetek után.

Kéregszivacsok, kovamoszatok borították hatalmas tömbökben a függőleges sziklafalakat, ahol az volt az érzésünk, lám mégiscsak tudunk repülni! Ide-oda szökkelltünk, siklottunk, egyedül a magasságra (hisz repülünk, nem?), meg a nyugodt légzésre ügyelve. Tizenöt perc után száz bárok néhány palackban, ideje amúgy is emelkedni, hisz jön az átszálló. 28 percnél már 10 méteren vagyok, mögöttem-felettem a küszöb, s mint landoló repülő, elegánsan fordulok, lássa mindenki, mi merre – s átlendülök a vastagon pulzáló haldús korallfürtök fölött, mutatva az irányt. Kívül, s belül a mélység, mint egy küszöb, olyan ez a padka, elválassza a krátert a kinti mélységtől.

Jobbra mint finom húrok, több függőleges kötél vezet a semmi kékjébe, itt gyúrnak a freediverek, légzőkészülék nélkül tűnnek el a semmibe, valahova oda, ahol a kéklyuk kapuja sejthető ötven alatt. S mi mondjuk az embereknek, nem játszunk a mélységgel?!

Borzongató látvány, hihetetlen s létező. Az ember megint megmutatja, hogy képes rá: valamire, bármire, ami elegendő kihívást jelent. Ki trimixel, ki anélkül, ki egyáltalán semmi nélkül.

Roberto mutatja este a videót:majd belinkelem, ha rátalálok. 🙁

Délután újabb csorgás, huszonötön, visszafele szembeáramlással, ami éktelen mennyiségű nejlonanyagot sodor. Minden fele lebegnek a zacskók, nejloncafatok, szemét. Soha nem láttam még erre ilyet, döbbenek is, elszomorodom, hisz megérint a butaság, ami emberi eredetű, ahogy a hulladék is, mit szemlélünk. Reménytelen, nem javítható hibák sorozatát követi el az ember az élő-világ ellen. Mintha nem lenne kezünkben a döntés, hogy egy egészséges, haldokló, vagy egy tönkre tett beteg élettérben akarunk-e létezni. Ezek után nem is lepődöm meg, hogy nem sikerült találkoznunk Napoleonnal, sem teknőssel, akik a hely nagy barátaiként ismertek.

Azért estére még egy merülés belefér: csak menet közben döbbenek, hogy Kálmánnal kettesben, túl a bemelegítésen egy fundive-ra indulunk. Igaz, a lemenő Nap utolsó fényeinél még bailout vizsgagyakorlata forog fenn, de percekkel később már az éjszakai életet fotózzuk bőszen. De nagyon vadul. A kooperáció tökéletes: én kattogtatok, ő pedig világít a Kowalski 620-as nappali fényével.

Felébred bennem a feeling: igen, ilyen egy éjszakai merülés. Ez az! – és ettől teljes egy búvár napja.

Mi lehetne ennél jobb? Csakis valami extrém éjszakai kaland: ha túlnyomásos, akkor mondjuk valami búvárkészülékes, holdfényes kanyonos merülés. Hát szerintem ez az, ami speciálisan Dahabban a top prímet elviheti. S közeleg a telihold…

Egyre jobb, avagy Canyon megint

Fülledt, hosszú éjjel volt, kertvárosi lakhelyünk Dahab neszeinek teljes skáláját megszólaltatta: hol a tevék gurgulázó torokhangjai, hol egérmatatás, hol a fal tövében alvó beduin gyerekek visalkodása oszlatott bele az amúgy csendes miliőbe. Szúnyogok zizegtek, kecskék hallgattak, tehát körbe voltunk véve élettel a javából. Az előjelek dacára, teljesen tervszerűen jött a reggel, ahogy az egész világon mindenhol. Persze azért másképp, mint otthon, ahol egy autóindítást dérkaparás előz meg.

Lendületesen indultunk, a pakolás, beöltözés mára már rutinná vált. Huszáros rohammal lehajráztunk a Canyon lagúnában startra toporgó hetven búvárt, így azért elégedettformán szemléltem a rendezetten követő csapatom. Ma már komolyan vették a tervet, a merülést, meg a levegő felhasználásra is tudtak ügyelni. Tehát ráérősen, ráfordultunk a nagy hasadékra, ami ott tátongott a sötétkék letöréssel a fehér homokplatóról, buborékfüggönyt ontott a széle, aprószemű, finom fajtát. Jó volt panorámából nézni 10 méterről, ahogy 30 méter előnnyel alattunk eltűnik egy csoport. Aztán mögöttünk a távolban már buborékok szaggatták a kéket, úgyhogy nem habozva picit sem egy dugóhúzó szerű süllyedéssel belezuhantunk a tetőbejáraton át. Mélység 18, növekszik, suhanás, hopp! már 30,0 méter – na itt megállnék!

A többieknek jobban sikerült a zuhanás, úgy belejöttek, hogy az elsőt a nyakamba kaptam. Fel sem néztem, kinek sikerült ilyen jól, leráztam magamról, stabilizáltam magam odébb egyet, aztán leltároztam. Igyekeztem a létszámot tartva végigúszni az etapot, meg közben fényképezzek is.
Fennállt az esély, hogy többen leszünk, mert immár körülzártak rendesen: előttünk, mögöttünk, meg fölöttünk is búvárseregek pöffögettek vadul. Ha nem lett volna bennem mélységhez illő nitrogénnarkózis, akkor sem tudtam volna őket megszámolni – hát ilyen a traffik jam.

Na, tök klassz , fal előttünk, irányváltás következik, mostantól függőlegesen emelkedünk. Lógunk csak a jacketben, néha gyorsulunk egyet, vagy csak a mennyezet rohan felénk? Az emelkedés tutti, hogy nem lesz zökkenőmentes: szoktak kopogni a palackok a sziklán – persze nem az enyém. Embereimnek jelzem amit jelent a manőver, s fenntről nézek rájuk, midőn követnek. Eltűnnek előlem a kapálódzó alakok, szabad a kijárat, de a lőrésszerű nyílásokon mindenfele uszonyos lábakat, alakokat látok. Többen közvetlen az arcomba bámulnak egy-egy résen át, amiből a támadni akarnak verziót elvetem – bár eléggé fenyegetően közel vannak. Valszínű, ők fentről ússzák lefele a a Canyont. Ez is klassz móka, csak hát nagy a forgalom…

Csak kikerül mindegyikünk. Győztünk. – megnyertük az élményt, a terv nehezebb része kipipálva, kiérkezés is sima, levegők, dekó, merülési idők stimmelnek. Kész, pihenés, amibe belefér egy kis mászás a fennsíkra. Világbajnok csirkés rizzsel a hasamban nomád barlangkunyhókat fotózunk, majd indulás Abu Helalt merülni!

Beduin sofőrjeim meg Ibrahim herceg nagyon figyelhetnek, mert mindig a föld alól, az utolsó pillanatban kerül elő a sofőr. Mikor éppen kell! Na ez elég misztikus. Sofőröm szól, nagyok a hullámok basa! Mondom, majd közelről nézve mérjük tudásunkhoz. Tényleg jó nagyok voltak, de a merülés jól sikerült. Nem kedvelik mások, kevesen látogatják, de bejött a csapatnak. S ez már egy másik történet, egy másik alkalomra.

Első napok

Befutott a jóhír, az elkönyvelt repjegyek mégis fixen megvannak. – részletek- Lassan minden otthoni ügy elrendeződött, kezdek fellélegezni. Különösen sok szó lesz a lélegzésről, hiszen amúgy freedive hőskor kezdete virrad fel. Lesz VB Sharmban, s jelenleg is zajlik a Blue Hole-nál egy megmérettetés (Triple Depth), itt vannak szerbek, csehek, ukránok, de hát én nem vagyok ismerőjük. Tök öncélúan fejleszteni, tesztelni jöttem magam, s látni, hogy csinálja egy profi az oktatást.

Merültünk két napot, az egyszerűbb merülésekkel nincs is gond, a húsz méterrel sem volt gigszer, így vágtunk bele a harmadik napba. Canyon, híres-hirhedt gyönyörűség, képtelen kéződmény, hihetetlen hasadék! Nos, a csapat egy rávezető drift után a délutáni futamnál visszatért hogy benyomuljon. Nem véletlen, hogy megvan a mikéntje, ezzel együtt rizikója ennek helynek. Mert itt a tervek megdőlnek, szétesnek, a mélység meg mélység, no meg ezzel járó mámor is.

Gondolhattam én, hogy sima lesz, mint ereszkedünk, s haladunk irányba, de nem! Lett légyen a négy ember kicsi csoport, de mindenkinek megvan a története rá, hogy mi miért alakult másképp. Az én verzióm is zavaros, de hogy be menni nem úgy sikerült, s kijönni sem, az idő el is telt, az emberek el is tűntek meg elő is kerültek, dekót is kaptunk meg nem is, el is fogyott a levegő, de maradt is, tetszett is, meg döbbentünk is, ezek az elemek itt mind megvoltak.

Ráadás a pszychikai nyomásra egy kis gyomorbántalom, ami hidegrázós lázzal, savval, puffadással előző este rámérett. Nem is ettem 24 óráig semmi ételszámba menőt – de mára már a javulás útjára léptem. Azért komorságom oldandóan úsztam kicsit lábra gyúrva, majd benyomtam a bázis vacsoráját, hogy új erőre kapjak. S holnap újra megkísértjük a Canyont…

Szigorú repülés

A legnagyobb utazás is az első lépéssel kezdődik – zakatolták a vonatkerekek dallamosra kerekítve, mikor Pest felé tartottam, arccal Dahab felé, hunyorogva a sápadt napsütésben. Igaz, ezek az első lépések közelebb voltak a futáshoz, mert egy perccel az indulás előtt hajítottam fel poggyászaimat a vonatra. A kezdeti izgalmak, az utazás hangulata régi húrokat pengetett meg, bizsergető érzések, letűnt kalandok új ígéretével.

Volt egy napom a másnapi felszállásig, hogy az elfeledett dolgokról intézkedjek – hisz ilyenek mindig akadnak, ahogy a legfinomabb mesterműben is apró hiba. A napot Zorróval töltöttem, búvárfelszerelés vadászattal és egyeztetéssel, náluk hunytam, reggel meg egy fuvarral kihúztunk a reptérre.

Tény, hogy a mosolygás után jött a jeges borzongás, meg a hideg verejték! No nem a reptéri klíma volt túlméretezve, hanem beleszaladtunk a szigorba. Kérem szépen a búvár jegyeink 30 kilóig jelentenek védelmet, aztán a kézipoggyász 10 kilo lehet. Egyikünk 42 kilós csomagját meg visszadobták, mondván, hogy túlméret, ilyet nem lehet feltenni a gépre. Emberek sorát varrták be túlsúlyra, amit én hírből se nagyon ismertem eddig. Rögtön kezdett nehéz lenni a 14 kilós videopakkom, meg a laptoptáska… Ráadásul a szállíthatatlan cuccot is szét kellett dobni, hogy beleférjen a 30-ba. Mire ezzel valahogy kész lettünk, utolsók lettünk, valamint az ügyintézők hátán púp s a gépindulás lehetséges késleltető tényezői. Ezért is sikerült előnyösen megoldani a súlyos kérdéseket.

Persze a biztonsági kapuknál is volt sorban állás, mintha ingyencirkusz lenne, ami igaz is volt, lévén egy csaj fehérneműre lett vetkőztetve. Aztán itt véget is értek az izgalmak, Sharmban landoltunk, ahol végre az új reptér fogadott.

Újdonságszámba vettem a matricát, ami a 15 dolcsis vízumbélyeg aktuális megfelelője. Letaglózott a vámmentes az áraival, mert olcsó és jó pia csak a vodka akadt, a többié valahogy csillagközi relációkat sejtetett. Vagy rég jártam itt már?

Dejavu – Dahab, ismerős, porosabb és szutyibb, mint emlékeimben. Meglepetésképtelen gyors beilleszkedés részemről, csak a csoport elkerekedett szemeit látva bukkan ki belőlem a nevetés. Akklimatizálódni kell Gyerekek! Akklimatizálódni! Ilyen klassz helyet nem is álmodtatok még, csak érezzétek, kapjátok el a feelinget! – mondom nekik. Racionális elmémmel értékelem toporgásukat, bár elgondolkodom rajta, hogy milyen értelemben vagyunk messze Nyugat Európától: a jóléti országokból sokan vásároltak itt ingatlant, alapítottak éppen céget, vagy vállalkozást, s jönnek ide sokan ma is, merülni, s pihenni. S a Dahab komfort, az itteni feltételek és körülmények egy percig sem ingatják meg őket – mint mondjuk az enyéimeket most. Hát, ez nem éppen a jövő évezred utcaképe, s emiatt is kaland minden pillanat. Ez nem fogható sem Hurghada, sem Sharm, sem más turistakaptár tündérkertjéhez. S mi itt vagyunk végre!