Hazaút: Horvát pályán megint

A naptáramban a főszezon címszó alatt szereplő közlekedési tilalmak között szerepel a pénteki leutazás, a szombat, vasárnap, mostantól pedig a hétfői hazaút. Hajnali 3kor indultunk, kétautós konvoj, Splitnél időben a pályán voltunk. A boszanac finánc 20 EUR zsebpénzt kért Metkovicnál, de ezt én megtagadtam tőle, ő meg cserében a továbbhaladást. Mindegy, ezt a pénzt akkor már inkább a pályára költöm (ahol nem igen trafizhatnak le a rend őrei), mint családsegítő programra.

Bevallom, nagyon álmos voltam, úgy éreztem, soha ennyire fáradtan még nem indultam el. Két óra alvás után fél 10-re már a hömpölygő forgatagban találtam magam.

Nyolc kilométer araszolás másfél óra alatt, mikor az alagútnál egysávosra szűkül a pálya. Aztán még egy kisebb araszolás, majd Zágrábnál egy 8 kilométeres megint.
Pályán cola 15 kunáért, kávé 22-ért. Pályadíj 179 kunes, alias 26 EUR. Mondom a csókának átversz, nem annyi. Meddő vita, csókolom megint az Idegenforgalmi Hivatalt hagyva újabb tanulópénzül oda vagy 2 EURót. Persze, ezen a kapun nem írják ki az EUR összeget- igaz, máshol a blokkon szerepel már az átváltás, visszajáró, stb. Azért van okom rühelleni horvát turisztikai mentalitást, nem?

Tömegek mennek hazafele, tehetetlen az ember, végig kell szenvedni. Sietek haza, fáradt vagyok, pihennék már nagyon. Ilyen lassú és strapás haza utam még nem volt soha, este lett nyolc, mire érkeztem. Pihennék is már, napokat… Hiszen a nyári szezon rendben mögöttem.

Prevlaka – Prevara

Az összepakolás után egy horvátországi villámlátogatásra indultam. A határátlépések frissítésén túl célom a határvidék félszigete, maga Prevlaka, no meg az ott álló erőd. Bámultuk eleget hajózás közben, a robosztus épület kíváncsivá tett, de eddig nem vágtam bele a felfedezésébe.

Prevlaka nemcsak földrajzi név, hanem egy fogalom: katonailag erősen érdekelt félsziget volt az elmúlt évszázadban. Eredetileg a Monarchia építtette a Kotori öböl bejáratát záró erődláncot (Arza, Mamula, Prevlaka) de a második világháború óta is militarizált övezet volt. A legutóbbi délszláv háborúban a szerb és horvát haderő felváltva birtokolta, de ennek a történelméről éppen csak a félsziget elhagyott épületei mesélnek. Jelenleg parknak van minősítve, ahol sorompó zárja az utat a látogatók előtt. Nem Nemzeti Park: Park Prevlaka, Croatia.

A prevara szó jelentése szélhámosság, átverés, alaptalan ígéret. Legalábbis aszerint a szótár szerint, amit kedves crnagoac ismerőseim okítanak nekem. A továbbiakban ez a szó tökéletesen ráillik erre az elzárt parkocskára, főleg, ha valaki veszi a fáradtságot és belelapoz a kétnyelvű, színvolas prospektusba.

Magam befizettem a 15 kuna díjat, majd gyalog indulok az erőd felé. A minden órában induló elektromos kisvasút pihen: következő indulás csak du. 4-kor! Nos, én nem várnék addig több, mint 2 órát, megemlítem a horvát idegenforgalom lehúzós k* anyját, aztán törülközővel, fürdőnadrággal és fényképezővel felszerelkezve elindulok a jelzett irányba.

Aszfaltút fut a parton, balról a tengerrel. Sziklás part, helyenként a határ mementóit idéző rozsdás szögesdrótokkal. Megyek a térkép alapján tervezett irányba: gondolva az erőd a turisztikai attrakció, ott majd elheverek a strandon, talán megnézem a búvárbázist, aztán befrissítőzve visszajövök a félsziget túlsó oldalán, megsasolom az ország legnagyobb outdoor falmászó standját, megnézem a paintball terepet, a szamáristállókat, majd hazahúzok mielőtt Mikó azt hinné, hogy lepattantam.

Az erődhöz érve kerítés fogad: tilos a gyalogturné, elzárt terület. Feljebb egy utat találok, ami bevisz az erődbe. Pont olyan kiábrándítóan lakatlan, gondozatlan és enyészettel küzdő rom, mint a Mamula. Utóbbiért nem kérnek pénzt. Strand, frissítő, útjelző tábla sehol. Elindulok a széles úton, gondolva ez majd körbevisz.
Hamar egy támaszponthoz érek: Tito to je nas put felirat fogad, lépcsők, pálmák, emlékeztetnek a jobb időkre. Fenn újabb bunkerek, meg az üzemelő világítótorony. Visszafordulok, hisz sehol egy lélek – fura érzés a vadonban, ahol mintha egy láthatatlan háború tegnapelőtt kisöpörte volna az emberi jelenlét nyomait hagyva csak. Nos, a szomjúság érzése is útitársul csatlakozik: lassan egy órája menetelek már. Strandnak nyoma sincs, embernek, frissítőnek még annyira sem. Tovább az úton.

Deepdive végül

Utolsó napom: mára terveztük a pakolást. Elég hirtelen jöttek a dolgok, megyek haza, korán lefújták nekem a szezont. Csak nézem reggel a fecskéket, ahogy sorakoznak a dróton, gyerekkoromban láttam ilyet utoljára, mikor mentem iskolába.

Napról napra többen lesznek, mintha egy névsorolvasásra jönnének össze: mikor itt van mindenki, csatlakozva a friss fiókákkal, csivitelve mindent megbeszéltek, akkor felkerekedik a csapat és irány Afrika!

Kicsi fecskék, én is megyek! – először haza, majd pedig melegebb vizekre…

Angoljaimmal való merülést nem tudom elkerülni, szépet merülünk Posseidon Citynél, majd egy 48 méter mélyet létrakeresést.

Dragan kurtán igazítja el a keresőcsapatunkat, vagyunk hárman: Vesna a helyi tanítónő, segédkapitány és Dragan törzstag jön le velünk. Ereszkedünk a kötélen, Dragan a fő irányvonal, én meg magam mellé irányítom a leánykát és forgatom a fejem, nehogy lemaradjak valamiről. Hidegedik a víz, erősen, mikor 40 alatt feldereng az aljzat homokos mintázata. Vesna jelezget én vissza. Rendezem másik oldalra, látván, hogy nekem kell figyelnem az Öreget is, meg őt is, miközben végigpásztázunk majd egy-egy sávot.

Max mélységet 48,3-at mérek, de ezúttal szeretném, ha minél kisebb lenne. Nem akarok én már minden áron dekós merülést csinálni kérem! Éppen látom magam alatt a vízfeneket, lehet még vagy 6 méter az aljáig. Legalja.hu – ugrik be egy nitrogénes gondolat. Valamin kell is vigyorogni, ha már a hideg mosolyt fagyaszt orcámra.

Vesna is kopog a vállamon, jelzi, hogy örülne, ha kézben fognám, mert hat a nitrogén. Nos, jó is, hogy lejött, így sokat tud segíteni – gondolom fanyarul. Amúgy tempósan haladunk, vagy 20 percen keresztül, mire emelkedünk, visszaérve a horgonykötélhez. Keresés negativ: semmi nyoma a hajólétrának. Jahh, ilyen az, amikor a helymeghatározás pontatlan, a keresés blindre történik. Persze semmi nem jár a keresésért, de ez az Öreg maszekja, én meg neki csináltam a mélymerülést sem mint élvezetből, vagy kihívásból. Van időm végiggondolni, mert majdnem 15 perc volt a teljes emelkedésünk.

Le sem vetkezem, cserélem a palackomat és viszem csapatom egy Kék Barlang túrára. Gyorsban három merülés: ez utolsó maximum 10 méter, főleg 5 méter átlagmélységben igazi dekó merülés. A búcsumerülésem Montenegrotol – erre az évre.

Relax

Végre egy nyugis nap, azaz deszaturációs szünet. Kihajózunk, Dragan oktat kettőt is. Első merülés a tengeralattjáró bázison, itt bemutatunk kis ugrálást, meg freediveolást. Barni, Mikó öccse villant egy frankót, leugrik a tengeralattjáró garázsról. Felnézel, gondolod nem nagy ügy. Ha felmásztál és lenézel, akkor hullámokban önt el az adrenalin: ha gondolkodsz visszalépsz. Nincs helye tétovázni, ugrani kell, mégha fentről sokkal magasabbnak is látszik a perem.

Persze, csak dumálok, mi? Nos, ezt a kaszkadőrmutaványt az utóbbi időben nem vállalom edzőtáborozás nélkül, ugyanis legutóbb emlékezetesre sikerült a csobbanásom: képzeljétek milyen érzés innen ugorva arccal becsapódni… Nos, Barninak bár jól sikerült, de nem talált követőkre.

Pihenő és folytatás Rose partjainál, ebből az alkalomból Mikó vizsgaanyagával telik a nap. Felbukkan egy angol páros: búvárbázist keresnek. Nos, ők kifejezetten szeretnek búvárkodni, éppen azért vannak itt is, mert a neten látták, hogy van itt egy cég, de hát nyoma sincsen. Igaz Koprovicáék honlapján fényképekkel van hirdetve, hogy itt leledzenek, de nyomukat sem láttam. Nem ők az egyetlen klub, meg cég, akik valótlant hirdetnek, nos ha csak háztájiban nézzük, juni közepén még mi sem dolgoztunk a mostani mércével. Megbeszéljük amit kell: a hölgy magyar, Verának hívják, szóval duplán is örül nekünk. Tehát majd holnap…

Aztán, ha már itt vagyunk, meg ráérünk nagyon bedobunk egy palackot a vízbe reduktor nélkül. Ismerve a tüdőtágulási problémákat, azért csak hülyülünk egyet, no meg ugrándozunk újfent. Jól esik lazulgatni…

Freedive Performance

Évek óta babusgatom a gondolatot, hogy helyileg Montenegro teljesen tökéletes lenne egy freediver tábornak. Lehet, csak azért, mert lelkesít a gondolat, hogy biztonságban beúszhatok levegős barlangokba, amik igazoltan a legjobb merülőhelyeinkenek számítanak. Eddig nem is volt alkalmam szabadon, készülékmenetesen tesztelni az elképzelést. De ma eljött a napja.

Kicsi hajónk vidáman haladt Posseidon fele, nemzetközi csapattal. A jó hetven perc alatt kiszortíroztunk minden feladatot, megtartottuk a briefingeket , ellenőríztük a szereléseket, no meg összeraktam a kis víz alatti kamerámat. Panasonic 3CCD – majd megmutatja nektek, milyen is egy No_1 freediving!

Mire felrángatjuk a ruhát, meg is érkezünk a külső falhoz, sietve ugrálunk, majd a hajó hetyke kanyarral a horgonyzóhely felé veszi az irányt. Mikón felszerelés, kamera, rajtam meg az izgalom. Ennyit a felkészülésről, meg meditálásról. Ketyeg az óra, merülni kell! Lebukom, Mikó különböző úszási manővereket különböző szögekből rögzíti.

Nekem csak nagy levegő, lemerülés! Egyenlítve, gyorsan 6-8 méter mélyre, majd lelassulva, lebegve a barlang száj ásító sötét mélye felé előre. Nem kell sietni. A tüdőbe felhalmozott levegő percekre is elég lehet, még pedig érzem, mennyi rengeteg időre is. Révetegen kapcsolom a lámpát, miközben szó szerint lélegzet visszafojtva ámulok: mámoros érzés ahogy az ember szabadon mozog. Több tucat merülés után teljesen tisztában vagyok a hellyel, a visszavonulás idejével, a tartalékokkal: illetve ott figyel a kamerával a lehetséges levegőforrásom is… Eszembe sem jut levegőt kérni – hiszen pont ez a nagyszerű, hogy mi csodát lát az ember saját erejéből, saját korlátait feszegetve. Nem számolom sem a mélységet, sem a lenn eltöltött időt, érdektelen, mennyit is úsztam… egyszerűen csak érzem a merülést, hogy lenn vagyok, élvezem a képességet, ami lehetővé tesz arra, hogy kalandozzak a csodás barlangban. Mikor érzem a rekeszizmok figyelmeztető összehúzódását, tudom, hogy kijárat felé kell kacsintani. Lazítok, spórolósan használva az erőmet, lazán emelkedem a felszín felé, ahol friss levegővel tölthetem meg tüdőmet.

Nem kell sok pihenő, érzem, kész vagyok újra lemerülni. Azért várok még egy jó percet, hiszen nem hajt semmi – majd pár mély levegő után újra lebukom. És újra, meg újra! Bejárom mindkét barlang belsejét, a nagy alagút összes csábításának engedek. A mennyezeti ablakokon ahogy a fények bezúdulnak, a mennyezeten tükröződő buborékfüggöny, a lámpám fényében előszökkenő színek… Minden szívdobbanásra jut valami ámulatba ejtő képzet, valami kompozíció, amit a receptorokon tóduló megannyi benyomás rendez az agyban egésszé… Gyönyör a maga sajátos nemében.

Mikóval cserélünk: megkaparintom a kamerát, a légzőkészüléket, majd uszonyt is cserélünk. Most övé a főszerep. A fiú jó tanítványom: ugyan egy hét alatt hasonló szintre tudnék fejleszteni bárkit, aki alapfeltételileg alkalmas, de Ő egy a jobbak közül. Rajta a sor, hogy megtapasztalja, azt, amit az elébb magam is átéltem.

Megfoghatatlan mit is. Nem sikerülhetett kifejeznem, leírnom ezt az állapotot, ezért nem csodálom, ha többen legyintenek, s bezárt értelmükbe sajtolt klisék alapján extrém villongásnak vagy veszélykeresésnek bélyegzik örömmámoros barlangi játszadozásunk. Azért csak ott lebegek , ahogy meghökkenten figyelem kamerámon keresztül Mikó könnyed mozgását. Meghökkentő, s magam is azt veszem észre, hogy visszatartom a levegőmet vele együtt.

Gyorsan megy az idő ebben a víz alatti világban. Néhány lélegzet, és eltelt egy óra! Ideje visszatérni a csapathoz. Ujjongva szállunk a fedélzetre, vesszük fel a munkát, miközben hoztunk magunkban valamit. Ebből a kamera is elcsent pár pillanatot, de a titok, hogy a másik világba költöztünk egy kis időre, egyelőre a mienk. (hamarosan a neten!)