Kék lyuk, van egy pár a világon. Legismertebb talán Belize, Dean’s Blue Hole, vagy pedig nekünk itt Dahabban, szinte a parton egy mélységes. Nincs búvár, kiben meg ne dobbanna valami, mikor ezeknek a mélységes, hatalmas liftaknák misztikus olajkék vizébe letekint. A fény sugárzik lefele, csóvát vetve, táncolva tűnik el, hogy soha, semmi ne térjen belőle vissza. Valószínű ennek a mélybe húzó erőnek, ismeretlen dimenziónak van tiszteletet parancsoló ereje. Sokadszorra is érzem ezt, hiába a biztonságérzés és a tudat, hogy nem történhet semmi, nem fog jönni egy szemberohanó kamion, hogy átgázoljon rajtam, nem kapok eltévedt puskagolyót, vagy pecsételi meg életem valami lassan ölő méreg. Biztos helyen vagyok, valahol félúton kétféle veszedelem között: a mélység és a part között. Lebegve, egyensúlyban.
Most azonban nem a saját érzéseim állnak a fókuszban, hanem csapatom van: 30 méteren driftelünk a Bellsnél beszállva, be, s át a Blue Holeon. Négy nap után ez nem jelenthet problémát gondolom, de az élet mindig rácáfol. Kissé körülményesen kanalaztuk be magunk a szűk hasadékba, majd jutottunk onnan le az utazómélységig. Másodlagos tény, hogy nem kellett sem sorban állnunk, sem üldözők elől menekülve sprintelnünk. Nagyon lazán, gyengéden hullott ránk az ölelő harmincas, ahogyan csendes hűvösében megtaláltuk a lebegést az izzadtságos kezdetek után.
Kéregszivacsok, kovamoszatok borították hatalmas tömbökben a függőleges sziklafalakat, ahol az volt az érzésünk, lám mégiscsak tudunk repülni! Ide-oda szökkelltünk, siklottunk, egyedül a magasságra (hisz repülünk, nem?), meg a nyugodt légzésre ügyelve. Tizenöt perc után száz bárok néhány palackban, ideje amúgy is emelkedni, hisz jön az átszálló. 28 percnél már 10 méteren vagyok, mögöttem-felettem a küszöb, s mint landoló repülő, elegánsan fordulok, lássa mindenki, mi merre – s átlendülök a vastagon pulzáló haldús korallfürtök fölött, mutatva az irányt. Kívül, s belül a mélység, mint egy küszöb, olyan ez a padka, elválassza a krátert a kinti mélységtől.
Jobbra mint finom húrok, több függőleges kötél vezet a semmi kékjébe, itt gyúrnak a freediverek, légzőkészülék nélkül tűnnek el a semmibe, valahova oda, ahol a kéklyuk kapuja sejthető ötven alatt. S mi mondjuk az embereknek, nem játszunk a mélységgel?!
Borzongató látvány, hihetetlen s létező. Az ember megint megmutatja, hogy képes rá: valamire, bármire, ami elegendő kihívást jelent. Ki trimixel, ki anélkül, ki egyáltalán semmi nélkül.
Roberto mutatja este a videót:majd belinkelem, ha rátalálok. 🙁
Délután újabb csorgás, huszonötön, visszafele szembeáramlással, ami éktelen mennyiségű nejlonanyagot sodor. Minden fele lebegnek a zacskók, nejloncafatok, szemét. Soha nem láttam még erre ilyet, döbbenek is, elszomorodom, hisz megérint a butaság, ami emberi eredetű, ahogy a hulladék is, mit szemlélünk. Reménytelen, nem javítható hibák sorozatát követi el az ember az élő-világ ellen. Mintha nem lenne kezünkben a döntés, hogy egy egészséges, haldokló, vagy egy tönkre tett beteg élettérben akarunk-e létezni. Ezek után nem is lepődöm meg, hogy nem sikerült találkoznunk Napoleonnal, sem teknőssel, akik a hely nagy barátaiként ismertek.
Azért estére még egy merülés belefér: csak menet közben döbbenek, hogy Kálmánnal kettesben, túl a bemelegítésen egy fundive-ra indulunk. Igaz, a lemenő Nap utolsó fényeinél még bailout vizsgagyakorlata forog fenn, de percekkel később már az éjszakai életet fotózzuk bőszen. 
De nagyon vadul. A kooperáció tökéletes: én kattogtatok, ő pedig világít a Kowalski 620-as nappali fényével.
Felébred bennem a feeling: igen, ilyen egy éjszakai merülés. Ez az! – és ettől teljes egy búvár napja.
Mi lehetne ennél jobb? Csakis valami extrém éjszakai kaland: ha túlnyomásos, akkor mondjuk valami búvárkészülékes, holdfényes kanyonos merülés. Hát szerintem ez az, ami speciálisan Dahabban a top prímet elviheti. S közeleg a telihold…
Nos, mellé még a nagy grillrácson izzadtak a fasírtok, meg a húsok. Direkte a sétányon, a ház előtt. Itt még a kóbor kutyák is csontokkal rohangáltak, s jutott trakta mindenkinek.
