Édes vizi élet – a legrosszabb búvárfilm?

Tavaly augusztusban szaladtam bele az élménybe, amit először komoly baklövésnek számoltam el:végignéztem az említett filmet. Többször volt rajtam erős dejavu érzés, mintha… A filmen látott alakok nem mászkálnának cél nélkül saját paródiájukként, ostoba gegekbe gabalyodva, húzva az idegeket és a filmnézés perceit!? “Úristen! – mi lesz a vége? – lesz-e valaha, mi ez az egész?” – néztem görcsbe görbölő idegekkel, és kapartam magam pár erős csúsztatástól. Persze, a téma egyre jobban vált kidolgozottá, ahogy hívódtak elő a gyerekkori élmények: Jack Cousteau az ősbúvár pioneer modellje, vagány mindenre kapható fenegyerekek tengeri cirkuszával. Az első, közönségnek készült búvármozik (A Napnélküli világ, A csend világa) gyermeki humora szinte felsejlik: “Most pedig Lamaz barátunk kicsit zsibbad a mély merüléstől, ezért a kapitány decompressios kezelésre ítéli. Mi többiek pedig ebédhez gyűlünk!” mondja anarrátor, és a képen Lamaz barátunk egy nagy kapszulában nyomás alá helyezve pislog ki ostoba arccal a homárt falatozó mentőszakira. Ez az eredeti dramaturgia, míg a vizi életben egyre másra elevenednek meg a korai Cousteau filmek alakjai, hétköznapjai, mely kalandok során a becsületrendtől lecsupaszított Kapitány maga viszi a prímet. A mázos, könnyes emlékezés helyett kellően irigy sárga iróniával cikizi ki az egykori szerencsés sikerembert és csapatát. Tény, hogy sztárjaink nem a korunk példás búvárának állítanak modellt, mégis fogcsikorgatva irigykedhetünk, mosolyoghatunk, no meg kaparhatjuk magunkat mi viziemberek, miközben szívünk mélyén lappang a lehetetlen kísértés: lennék a helyükben! Ezt a filmet látni kell, mert nem lehet egyszerűen a pocsék filmnek bélyegezni – ahogy mondjuk Petya cimborám is tette anno. Talán a mellékelt kritika többet is elárul:

“Édes vízi élet felütése egyszerűen felháborítóan vicces: egy tengerparti olasz kisvárosban természetfilm-fesztivált tartanak, ahol nagy dérrel-dúrral bemutatnak egy elképesztően rossz kisfilmet. A poén az, hogy végig lemegy. Szuper vicces. Tényleg. És amellett rettentően közhelyes, de még az is vicces. A legjobb azonban a jelenetsor vége, amikor a vetítésről kikullognak a nézők (még mindig valós időben, amit elég nehéz megszokni amúgy), és olyan kritikai észrevételek hangzanak el, mint “miféle tudományos expedíció az, amelynek a célja megölni egy ritka állatot”. A főhős, Steve Zissou szerint a cél egyszerű és nemes: a bosszú.”

A sztori ugyanis az, hogy a legjobb barátja, alkotótársa (stb.) egy hatalmas, sosem látott fajtájú cápa gyomrában végezte, és most vissza kell menni, a vadat meggyilkolni. Ez természetesen a csapnivaló doku Vol. 2-je. (Tarantino köszöni szépen, valószínűleg díjazza az utalást.) A dilettáns, lecsúszófélben lévő, életunt természetfilmes búvár pénzt harácsol, hogy hasonlóan botcsinálta stábjával elindulhasson bosszújára. A német tesitanárt és orosz fizikus-zeneszerzőt is foglalkoztató csapatához ketten csatlakoznak némileg váratlanul: egy terhes riporternő és egy repülő-segédpilóta Kentuckyból (mely államnak nincs tengerkapcsolata). A teljes elhülyülés már a felsoroltakból kikövetkeztethető, de ha hozzáveszünk olyan elemeket, mint ez a hisztis, permanensen bizonyítani vágyó Klaus, egy folyton monokiniző szkripter, egy Pelé nevű brazil (hogy mer valaki egy Pelé nevű brazilt szerepeltetni!) vagy egy csapat aláírásra hajtó egyetemista, valószínű, hogy a misszió, amire vállalkoznak, a legabszurdabb lesz, amit valaha tengeren végrehajtottak.

Az is, tele bunkósággal, röhejes sutasággal, eszement párbeszédekkel, portugál nyelvű, egygitáros David Bowie-feldolgozásokkal (Starman, Rebel Rebel, Rock & Roll Suicide, Life on Mars), hihetetlenül stupid viszonyokkal és megoldásokkal, hátráltatva kalóztámadás és gazdag vetélytárs, továbbá józan feleség által. És mégis, valahogy azt érezni a végén, hogy egy szép történetet meséltek el neki, amelyben szinte shakespeare-i az emberáldozat, amely végül felemel, amely talán legitimálja a dilettantizmust olyan módon, hegy nem kínosnak bélyegzi, hanem kedvesnek mutatja.

Természetesen az expedíció totális kudarcra van ítélve, és mindent, amit a tenger természetrajzából megtapasztal, a zseniális animációs támogatásnak köszönhet: a film egyik vezérszála a rengeteg kitalált vízi vagy vízközeli lény, köztük a gigantikus “jaguárcápa”, a komputeranimáció Moby Dickje, az őt előrejelző rózsaszín halrajjal és más vicces izék, amelyekkel általában valamilyen interakció is történik – és ezeken még most is röhögnöm kell. Végül Zissou Vol. 2-je persze elnyeri az Arany Kardhalat (vagy mit), és minden jóra fordul, olyannyira, hogy a szereplők egyébként iszonyú kínos vízparti felvonulása már tapsot érdemel. És megint a röhögés: a halott karakter a hajóhídon áll és pipál, mint Piszkos Fred.

Talán Jacques Cousteau örökösének kevésbé tetszik a paródia (különösen, hogy a legendás búvárfilmesnek ajánlják a filmet, amelyhez – kihangsúlyozzák – nem nyújtott segítséget a Cousteau Társaság), de talán tényleg így zajlik egy mélytengeri hajóroncs lefilmezése: “Megállunk, most szemből vegyél, ahogy behatolok a testbe!” Rejtő Jenő viszont biztosan elégedetten nézné. Az ő Vanek és Wagner urai, Fülig Jimmyjei és Buzgó Mócsingjai kerülnek a vászonra, többnyire isteni színészek megformálásában.

Steve Zissout Bill Murray játssza, és annyira összepasszolnak, hogy nem lehet tudni, vajon mi volt előbb, a színész vagy a karakter (maga Wes Anderson rendező mondta, “nem játszhatta volna senki más”): emblematikus ez a spleenes, rezzenetlen arcú, nárcisztikus, setesuta, de mégis magabízó figura. Owen Wilson a becsületes és naiv másodpilóta bőrében újabb bizonyítékát mutatja, hogy messze van már a valamiért az Anakonda című trashben szerepet vállaló sráctól és egyre közelebb a korszakos komikushoz. Tudni róla, hogy Wes Andersonnal egyetemi cimborák, és a rendező eddigi három filmjét együtt írták, tehát várható, hogy jönnek még ki egy-két közös, intelligens baromsággal.

Willem Defoe az érzelmes Klaus, Anjelica Huston a gazdag és okos feleség, Jeff Goldblum a félmeleg rivális, Michael Gambon az illegális bevándorló producer vagy Noah Taylor az orosz fizikus epizódszerepében mind-mind briliáns, a film két csúcskaraktere azonban még hátravan.

A Jane Winslett-Richardson névre keresztelt brit újságírónőt eredetileg Gwyneth Paltrow alakította volna (meglepően zseniális volt a Tenenbaum-ban!), de nem sikerült egyeztetni, Nicole Kidmant is érdekelte volna, de szerencsére más dolga akadt, és Julianne Moore is szerette volna, de végül Cate Blanchetté lett. Nagy mázli. Nála jobb egyszerűen nincsen. (Aki nem hiszi, nézze meg egymás után A Gyűrűk Ura első részét és a Kikötői hírek-et!) Blanchett ütődött bölcsészlánya, aki totálisan értelmetlen üzeneteket hagy a főnökének, aki nős létére teherbe ejtette (Blanchett valóban várandósan játszott a filmben), majd maga sem tudja, miként és kibe lesz szerelmes, vagy most megy-e vagy marad, ír-e címlapsztorit vagy mi van, fenomenális. Ez nem vicc, ezért járt volna Oscar (vagy bármi), nem az Aviátor-ért!

Szintén kivételes a Pelé Dos Santost (a név másik fele szintén focistára, Garrincha eredeti nevére utal) alakító brazil zenész, Seu Jorge, aki az Isten városa című filmben tűnt fel, de ezúttal – ha jól emlékszem – egyetlen mondata sincs. De elképesztően cool, ahogy néz, van, és ahogyan nyomja a Bowie-t.

Visszagondolva, dadaista ez a film. És nagyon jó, hogy van producer, aki összgründol egy nagy költségvetésű dadaista filmet. Hogy hagynak dolgozni egy ilyen Wes Andersont, akit egyáltalán nem érdekelnek a szabályok, hihetetlenül bátor mind a poénok, mind a történetvezetés terén, miközben folyton tetten érhető a tisztelgés a legnagyobbak, elsősorban Hemingway és Fellini előtt. A figurái torzak, de mégis borzasztóan szerethetők. És ebből az egész, fel-nem-fogható-hogyan-kreált ostobaságból jól jövünk ki. Nemcsak megússzuk, kicsit megvilágosodunk. Mint Zissou azokkal a rózsaszín halakkal.”

by: Mézes Csaba, Origo